Megjelent az iskolaújság 2024. januári számában: Prímás lányok a Bethlenben (interjú Miklós Fannival és Kovács Anna Karolával), Milyen volt az idei bál? (Sziroviczáné Gál Katalin iskolatitkárt kérdeztük), Bethlenes öregdiák az év szervátültetett sportolója, Kittenberger Kálmán-évforduló

 

“Zenésznek jól táncolsz, táncosnak jól zenélsz.”

Vásárhelyen egyre népszerűbb a táncház, ami elképzelhetetlen lenne zenekar nélkül. A népszerű helyi Csürhe Banda és Róna Banda prímásai, Kovács Anna Karola és Miklós Fanni a Bethlenbe járnak. Velük beszélgetünk a muzsikálásról, táncról és arról, hogy lányként milyen zenekart vezetni.

Írta: Major Virág

K: Mikor és miért kezdtetek el zenélni?

A: Elsős voltam, mikor a szüleim beírattak a zeneiskolába, klasszikus darabokkal kezdtem, viszont a félévi, valamint év végi vizsgákra én sose szerettem azokat kívülről megtanulni, mégis mindig ott maradtam. Nyolc évig tanultam ott a klasszikusokat, viszont volt már két év átfedés nekem, mikor a Népzenetanodában elkezdtem a népzenét is tanulni, mert úgy voltam vele, ha már két és fél éves korom óta táncolok, valamint hegedülök is, de nem szeretem a klasszikust, akkor miért nem kezdek el népzenével foglalkozni? Amikor az alapfokú klasszikus “tanulmányaim” abbahagytam a zeneiskolában, így maradt a Tanodában a népi. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy a klasszikusok tanulása hatalmas alapot adott nekem.

F: A családomban mindenki azt szerette volna, hogy zongorázzak, hiszen otthon volt már zongoránk is, szóval az sok szempontból kedvezőbb lett volna. Én viszont egy óvó nénimnek köszönhetően inkább a hegedülést választottam. Másodikos koromban kezdtem el zenélni klasszikus vonalon, mint a legtöbb ember, a népzenével pedig nagyjából 10 évesen kezdhettem el foglalkozni. Mivel én már 4 éves korom óta néptáncolok, ezért egészen sok dallam megragadt a fejemben. Ahogy hegedűn megtanultam a hangokat, úgy megpróbáltam ezeket a dalokat is eljátszani több-kevesebb sikerrel. Rengeteg zenészt néztem, és mindig csodáltam őket, és arról álmodoztam, hogy egy nap olyan leszek, mint ők, de ez egyértelműen még nagyon álomszerű volt akkor. De most, hogy egyénileg, valamint a zenekarral is eljutottunk egy bizonyos szintre, már sokkal kézzelfoghatóbb, mint ezelőtt.

K: Milyen lányként prímásnak lenni? Éreztek-e emiatt bármiféle megkülönböztetést?

A: A szokásostól egyértelműen eltér, főleg a sok férfi prímás közt, de én úgy, hogy a zenekarban egyedüli lány vagyok, így imádom. A prímás irányít mindent, és amint előbb említettem, rajtam kívül csak fiúk vannak, és nem mondom, hogy nem nehezebb velük szót érteni így, vagy irányítani őket, de szerintem mindig sikerül ezt megoldanom. Azt mondanám még el magamról, hogy mindig is az a fajta ember voltam, aki inkább a főnök, mint az alkalmazott. Nyilván nehéz, de én megküzdök vele és élvezem.

F: Én is hasonló helyzetben vagyok, annyi különbséggel, hogy nem csak fiús zenekar ez, de ráadásul felnőtt a tagok egy része. Mikor az egész zenekarba szerveződés 12 éves koromban felmerült, nekem ez nagyon nehéz volt. Akkoriban nagyon visszahúzódó is voltam, de kis idő elteltével megszerettem, főleg úgy, hogy ez egy nehezebb időszak volt számomra, és ebből a népzene húzott ki. Az pedig, hogy én vezetek, segített abban, hogy teljesen megnyíljak. Amit még hozzáfűznék, az az, hogy az éjszakába nyúló táncházaknál lehet, hogy jól csinálod a dolgod, mégis érződik, hogy nő vagy. De mivel ilyen kevesen vagyunk, ezért ebben a szakmában tisztelnek azért, hogy nőként prímás vagy.

K: Táncosként és zenészként a kettőt hogyan tudjátok összehangolni?

A: A Fölszállott a pávában Zsuráfszky Zoltánnak volt egy nagyon jó mondata, amely a Tokos zenekar prímásának szólt: “Zenésznek jól táncolsz, táncosnak jól zenélsz.” Nekem a zenében segít az, hogy táncolok, hisz így tudom a tempókat, meg az egymás utáni táncrendeket. Ez fordítva is működik, hiszen a táncban azért is válik hasznomra az, hogy zenélek, mert tudom a sorok végét és a dallamokat is. Ez a kettő szerintem abszolút összhangban van és segítik egymást. A zenekari próbákkal kapcsolatban, szerencsénk van azzal, hogy mindannyiunknak ugyanabban az időpontban vannak táncpróbáink, igaz így azok a napok kiesnek, de a többi napon össze tudunk ülni muzsikálni.

F: Legelső mesterem, Csoóri Sanyi bácsi mondta azt nekem egyszer, hogy figyeljem meg azt, ahogy a táncosok elhúzzák a sorok végét. Ezt először én nem is értettem, de amikor komolyabban elkezdtem ezzel foglalkozni, és tánccsoportokat kísértem, egyszer csak bevágott a fejembe, hogy “hát igen, Csoóri Sanyi bácsi ezt mondta”. Emiatt szerintem minden táncosnak kellene egy kicsi zenét tanulnia, azért, hogy a zenekar helyzetét átérezzék, mert ha a tempó egyszer fel van verve, az nem mindig a mi hibánk. Hiszen ha a táncos felveri a tempót, akkor a zenész nem tud mit csinálni, muszáj lesz követnie azt. Kölcsönösen segít a kettő, egyik a másiknak. Néha kicsit rossz ez nekem, mert nem tudom eldönteni, hogy zenéljek vagy táncoljak, de mostanában inkább már a zene áll nálam nyerésre.

K: Melyik a legkülönlegesebb helyszín vagy esemény, ahol valaha felléptetek?

A: Helyszínnek én a Szegedi Nemzeti Színházat mondanám, az számomra kifejezetten megható élmény volt, hiszen a korábban én táncosként voltam ezen a színpadon, de azelőtt zenészként sosem álltam még ott. Eseménynek pedig azt mondanám, amikor egy táncegyüttes felkeresett minket, hogy menjünk ki velük Horvátországba, pontosabban Poreč-be, ahol a “VII. Istria Music Festival”-on  húztuk nekik a talpalávalót. Az, hogy korábbi együttműködés nélkül egyből ilyen nagy eseményre és feladatra kértek fel minket,  rendkívül jó érzéssel töltött el.

F: Én azt mondanám, hogy a tavaly májusi montenegrói utunk volt a  legkülönlegesebb. Egészen kaotikus volt, hiszen egy zenész barátunk felhívott minket azzal, hogy ők nem tudnak elmenni, mivel van egy másik fellépésük is, amit ők már nem fognak tudni lemondani. Így körübelül két nappal indulás előtt tudtuk meg, hogy menni fogunk, és úgy kellett összevadászni a többieket, hogy ki hogyan ér rá, majd egy hajnal 4 órás indulást, valamint egy 18 órás utat követően megérkeztünk Montenegróba. Az ottlét egyszerűen hihetetlen volt. Egy pécsi táncegyüttest kísértünk oda, elmondhatom, hogy mikor lementünk a tengerpartra, akkor minden olyan helyénvalónak érződött, mert ott volt minden, amit imádok egy helyen.

K: Mennyi fellépésetek van átlagosan?

A: Szinte minden hétvégén van, hét közben évzárók, vagy ehhez hasonlók. Sűrűbb hónapoknak a május-júniust mondanám, a tánciskolák évzárói miatt, meg úgy összességében tanévzárás, valamint az októbert, az pedig a zene világnapja miatt, de azok főként bemutató órák.

K: Mik a kedvenc tájegységeitek mind zenében és táncban?

A: Ami most kedvenc, az később – magától értetődően – nem feltétlen lesz kedvenc. Szóval a jelenlegi kedvenc tájegységem zenében a magyarpalatkai, táncban pedig a román kalotaszegi.

F: Erre nehéz válaszolni, de mostani kedvencem a kalotaszegi, pontosabban a Csipás anyag. Itt hozzáfűzném, hogy Kalotaszegen rengeteg falu van, de sokszor nem falukról gyűjtöttek, hanem prímásokról, és ebben az esetben ilyen Varga Ferenc “Csipás” is, akiről most egy nagy műsorral készülünk. Szóval a gyakorlásaim nagy részét ez az anyag teszi ki, viszont mikor pihenek, akkor a nagysajói muzsika, az nagyon megnyugtat. Táncban pedig a bonchidait mondanám.

Sokan gondolják azt, hogy ti versenytársak vagytok, pedig szép baráti kapcsolatot ápoltok. Erről mi a véleményetek?

A: Személy szerint Fanniékat nem tekintem versenytársnak, mivel egy helyről indultunk. Az, hogy elágazódott az utunk, nem jelenti azt, hogy össze kellene vesznünk, vagy ellenfélként gondolnunk bárkire. Fannival sok közös dolgunk van, például vannak közös hegedűóráink is, ahol sokat hülyülünk. Külsősöktől már többször hallottam olyan kérdést, hogy úgy ,hogy mi utáljuk egymást, hogyan tudunk egy helyen zenélni? De szerintem aki ezen a gondolatsoron indul el, az rossz irányba halad, mivel ez nagyon nem így van. Valamint szerintem más is a célunk, mert Fanni szeret elveszni a részletekben, és szerintem Fanni sokkal inkább minőségre, én pedig inkább mennyiségre hajtok. Igaz, a kettő közt nincs konkrétan mérleg, de az egyikbe úgyis többet fektet bele az ember. Ebből konklúziót vonva se lehetnénk versenytársak. Nem mondom, hogy én nem tudnám megugrani a minőségi elvárást, vagy Fanni a mennyiségit, de a mindennapokban teljesen másra gyakorlunk.

F: Szerintem sokszor van olyan, hogy a másikat kisegítjük, mert szükség van a másikra és szerintem ez nagyon jó, főleg úgy, hogy két lányról beszélünk. Ez ismét más zenekari és személyes szinten, mert mi nagyon jóban vagyunk, és nemcsak a zenekaros dolgokat, de bármit meg tudunk beszélni. Ha zenekaros téren kérdés merül fel bennem, mindig Annához fordulok először. Valamint a két zenekar nem ugyanannak a körnek játszik, szóval így értelmetlen az, hogy versenytársaknak legyünk tekintve.

Mindkettő zenekarnak vannak saját összeállításai, esetleg tervben van-e az, hogy lemezt adtok ki, vagy ehhez még túl korai?

A: Összeállítás mindig van és lesz is koncertekre, ez alapvető. Nagyjából 1-1,5 éve megpróbáltunk felkerülni lemezre, de véleménynél többet nem vártunk el tőle, hiszen ez a zenekar megalakulása után rövid idővel volt, nem szoktunk még úgy össze, így nem is volt sikeres ez a próbálkozás. A későbbiekben azonban – én legalábbis – szeretnék vagy lemezt, vagy lejátszási listát.

F: Mi is próbáltunk a lemezre felkerülni, de előtte nagyjából 3 nappal volt egy törés a zenekar életében, így tisztában voltunk azzal, hogy ez a kísérlet nem olyan lesz, amit ki szeretnénk adni a kezünk közül.  A bírálók elé olyan munkát kell letenni, amit mi profinak gondolunk, de még így is van esélye, hogy találni fognak benne olyat, amit lehetne még javítani, mert nekik több évtizednyi tapasztalatuk van. Természetesen mi is szeretnénk CD-t vagy akármit, különösen ebből az új anyagból.

K: Hogyan alakult meg a Csürhe Banda?

A: A Csürhe 2021 júliusában, pontosabban július közepén alakult meg, egész spontán módon. Ehhez felvezetésképp mondanám, hogy édesapám vadász, és volt egy vadász összejövetel, ahova elhívott engem, hogy menjek ki hegedülni, és még hozzak magammal pár embert. Kivittem magammal a három fiút. Ott egész nap zenélgettünk, és rájöttünk, hogy az egymással való zenélést nagyon élvezzük; mert mindannyian tudtunk már annyira zenélni, hogy ebből össze is tudjunk rakni valamit. Szóval az egész lényegében apukám által jött létre. A név pedig abból adódik, hogy csak úgy összeverődtünk.

K: Hogyan alakult meg a Róna Banda?

F: Mi Annáék után egy hónappal alakultunk meg. Mi ezelőtt egy hatalmas, tíztagú zenekar voltunk, viszont ennyi emberrel fellépni szinte lehetetlen. Mindig válogatni kellett, hogy ki menjen, vagy kinek van kedve menni, és egy idő után egyszerűen nem úgy jöttek ki a dolgok. Tehát mi is csináltunk egy zenekart, és szerintem pont úgy váltak ki ők és maradtunk mi, ahogy azt szerettük volna. A név pedig onnan jött, hogy egy régi szótárból keresgéltünk szavakat, és azokat, amelyek tetszettek. beledobtuk egy kalapba. A kalapból a rónát húztuk ki, meg hát a rónaság még kapcsolódik is ide, szóval ez pont jól jött ki.

K: Mik a nehézségek a zenekari életben?

A: Mint minden vezetőnek, nekem is kordában kell tartanom a tagokat, meg ha konfliktusok vannak, akkor azt nekem kell elintéznem az adott két tag között. Vagy ha velem van bajuk, akkor meg kell érnem, hogy elmondják nekem. Ezen kívül egyébként a fellépések szervezése, az anyagi és papírmunka a feladatom. A  legnehezebb az, hogy mindenki mindig tisztában legyen mindennel, mert hiába van közös naptárunk, amibe minden be van írva, meg táblázat, amiben minden vezetve van, így is  lesz egy olyan tag, aki felhív, mert nem biztos valamiben. Ez bosszantó, mert a munkámat feleslegesnek érzem.

F: Mindenkivel nekem kell telefonálnom, leveleznem a szervezéssel kapcsolatban.A tagokkal meg kell beszélni, hogy ki ér rá, és ha valaki nem ér rá, akkor annak a helyére helyettest szerezzek, majd visszatelefonálni, hogy akkor lefixáljuk a dolgokat. Majd mikor azt hiszem, hogy minden el van intézve, mégis szólnak, hogy valami nem jó. Ez így megterhelő tud lenni, de szerintem a nők tudják ezt a legjobban csinálni. Nálunk nincs sok konfliktus, de azért nincs is akkora összetartás.

K: Mennyit zenéltek együtt?

A: Kettőnk részéről heti rendszerességgel, ha zenekarról van szó, akkor is havonta többször. Ha táncház van, mindketten ott vagyunk, attól függetlenül, hogy csak egyikünknek van zenei reszortja, de mindketten egyedül vagyunk prímások, és sokkal könnyebb ketten végigvinni egy táncházat.

F: Nem feltétlenül az egész zenekar áll be a másik egész zenekarhoz, hanem mi prímások vagyunk azok, akik beállnak a másikhoz. Mert látjuk, hogy leszakad a keze, és ezzel segítek neki, vagy csak jobban hülyülünk, de tényleg táncházaknál kell egy másik prímás is.

K: Hegedűn kívül játszotok-e valami másik hangszeren?

A: Én próbáltam brácsázni, annak az alapjai megvannak, de nem erőltetem. A nagybőgőzés az annál jobban megy, azt egyszer elkezdtem kíváncsiságból. Végül az ifjúsági vonós zenekarba bekerültem, ott klasszikus zenét játszunk, de ott is kíséretet játszok, szóval az nem sokat különbözik.

F:  Én most a zongorát kezdtem el. Régebben csak a hegedűre akartam koncentrálni. Van egy csomó hangszer, amit megtanulnék, de nem sok értelmét látom annak, hogy mindenbe is belekezdjek, de zongorázni most azért kezdtem el, mert nekem az kell majd felvételihez. A későbbiekben szeretnék majd brácsázni, meg kobzázni.

Anna, te a Csürhében egyedül vagy Árendásos és a többiek Kankalinosok, ezzel így mi a tapasztalatod?

A: Mikor 2019-ben elkezdtem a Tanodában zenélni, akkor érződött feszültség azzal kapcsolatban, hogy a Kankalinba járok zenélni Árendásosként. Ehhez tudni kell, hogy 30-40 évre visszanyúlóan a két együttes össze volt veszve, de ahogy teltek az évek, szerintem ennek köszönhetően közelebb hoztuk a két együttest egymáshoz. Most már elmondható, hogy nincs az a konfliktus, aminek nem is kellett volna lennie, hiszen nem  a mostani vezetőségek között volt az, hanem a 40 évvel ezelőttiek között. Az elején nehéz volt, de jobb lett a légkör, és ennek örülök is.

F: A mi korosztályunkra kifejezetten lehet azt mondani, hogy ez már egy társaság.

A: Igen, mert például ha van egy táncház, akkor nincs az, hogy egyik együttes itt ül, a másik meg ott, hanem már teljesen összevegyül a két társaság.

Fanni hozzád egy személyesebb kérdéssel fordulok, az pedig az, hogy Gyöngyösi Ferivel, egy felnőtt családtaggal milyen együtt zenélni?

F:  Egyszerre nehéz és könnyű, az utóbbi mellett azt mondanám, hogy egy helyen vagyunk, ha van valami este 11-kor, akkor azt meg tudjuk beszélni. Abból a szempontból viszont nehéz, hogy mi sokan vagyunk testvérek, és neki mindenkivel kell foglalkozni, és így nem tud annyi időt a zenének szentelni, mint én, de ez annak az ára, hogy felnőttekkel zenélek. Egyébként én rengeteget köszönhetek Ferinek, mert mikor először elkezdtem hegedülni otthon, ő volt az, aki tanárokat hívott, majd később megcsináltuk a tanodát.

K: Ti már másod-harmad kézből tanuljátok a dolgokat, nem?

F: Másod inkább, ami szerintem még egészen jónak mondható, hiszen az eredeti adatközlők közül sokan már meghaltak.

K:Mit szeretnétek feltétlenül elmondani a népzenével kapcsolatban?

F: Én örülök annak, hogy ennyi embert meg tudtunk fogni azzal, hogy a Bethlen Esten és az EDÜ-n ott voltunk, úgy, hogy szerintem a mi korosztályunk ezt az egész népit lenézi, de most legalább  ebben az iskolában sikerült kicsit talán felnyitni a szemeket.

 

 Sok sikert, és szép muzsikálós élményeket kívánunk.

 

—

MILYEN VOLT AZ IDEI BÁL?

Írta: Láda Kincső és Lázár Borbála Viola

Sziroviczáné Gál Katalint (Kati nénit) minden bethlenes diák ismeri, és ő is ismer mindenkit, diákokat és tanárokat egyaránt. Ezúttal vele beszélgettünk, hogy kérdezősködjünk a bál szervezéséről és iskolai munkaköréről.

Mióta dolgozik itt a Bethlenben?

A  Bethlenbe 2010. január 1-jén kerültem.  Azóta vagyok itt iskolatitkárként.

Pontosan mik a munkakörében a feladatok?

Ez egy nagyon sokrétű dolog, én szoktam a diákok ügyeit intézni, ha bármilyen gondja, problémája van valamelyik diáknak, akkor ide tud jönni , és én  segítek neki megoldani. Illetve az összes kérelem, levél iktatása, hozzátok való eljuttatása is a feladataim között van. Nagyon sok olyan dolog van, ami veletek, diákokkal kapcsolatos és azonnali feladatmegoldást igényel. Ha valaki beteg lesz, vagy megsérül, az is ide jön hozzám. A sérüléseket megfelelően ellátjuk, szólunk a szülőknek vagy éppen annak a szakembernek, akinek szükséges.

Szeret itt lenni, hogy érzi itt magát?

Nagyon szeretek itt lenni, nagyon szeretem a gyerekeket. Az elmúlt negyven évemet  gyerekek között töltöttem, el sem tudnám képzelni a munkámat úgy, hogy gyerekek ne vegyenek körül. Mindig az volt a vágyam, hogy úgy dolgozhassak, hogy gyerekek közelében lehessek.

Mi a szakterületében az a dolog, amit a legjobban szeret csinálni?

Olyan  sok dolgot szeretek,  hogy egyet sem tudnék kiemelni. Nem csak mindennapos feladataim vannak, hanem vannak időszakosak, többek között az érettségi vizsgával kapcsolatos ügyintézés, az érettségi előkészítése, a szóbeli vizsgák megszervezése, beosztása, az érettségi bizonyítványok kiállítása, az Oktatási Hivatalhoz történő jelentések elkészítése, elküldése. És még sorolhatnám.

Mi a véleménye a Bethlen újságról?

A Bethlen újság nagyon tetszik nekem, már az első megjelenésnél láttam, hogy ez egy jó kezdeményezés, és egyre inkább azt veszem észre, hogy színvonalas, érdekes cikkek vannak benne. Igazán várom a megjelenést, várom, hogy mikor tudjuk nyomtatni és mikor tudom olvasni.

Kati néni az előbb nem említette a bál szervezését, pedig az is a feladatai közé tartozik. Mennyi ideig tart megszervezni mindent?

A szervezési feladatok szeptembertől egészen a bál napjáig tartanak.

Milyen előkészületekkel járt a bálnak a megszervezése?

A bál nagyon sokrétű szervezést igénylő munka, ezt már elkezdjük szeptemberben. Legelőször keresni kell tánctanárt, aki vállalja a táncok betanítását, az osztályfőnökök segítségével össze kell állítani a párokat. A végzős osztályokból jelentkeznek azok a diákok, akik szeretnének táncolni. Összeállnak a párok, a gyerekek megbeszélik, hogy milyen táncot szeretnének tanulni. Ennek megfelelően a tánctanár hoz nekik különböző zenéket, és körülbelül szeptember közepén, végén elkezdődik a tánctanulás. Ez minden héten egy alkalommal történik, amikor a vége felé járunk, akkor már heti több alkalommal is tanulják a táncot a gyerekek. Gondoskodni kell a meghívókról, a díszítésről, a vacsoráról. Rengeteg feladat van még, fel kell mérnünk az igényeket, hogy ki hol szeretne vacsorázni, hány vendéget szeretne hozni. Amikor ezekkel megvagyunk, akkor elosztjuk a rendelkezésre álló helyeket. Már körülbelül kilenc éve tartjuk a bált a Fekete Sas Rendezvényházban. Az összes helyiségét igénybe vesszük, de már az utóbbi időben ezeket is „kinőttük”, így a Ginkgo Hotel helyiségeit is szoktuk bérelni vacsorahelyként, és még plusz termeket is, hogy a lányok ott tudjanak öltözni. A vacsoramenüt is meg kell beszéli a rendezvényház dolgozóival. A termekben kellenek zenészek is, akikkel fel kell venni a kapcsolatot. Ki kell gondolni, hogy milyen asztaldíszek, virágdíszek legyenek, milyen virágokat adjanak át a diákok, amivel köszöntik a fenntartó egyházközségünk képviselőit, az igazgatónőt, az igazgatóhelyetteseket, az osztályfőnökeiket. Ennek a kivitelezésében a dekorosok segítenek, ötleted adnak, hogy hogyan lehet megoldani azt, amit szeretnénk. Így valósul meg a díszítés.

Mi a kedvenc része a bálban, a bál megszervezésében?

Az egész bál a kedvencem. Ez egy hatalmas élmény mindenkinek, aki részt vesz benne, akár vendégként, akár végzősként, akár szervezőként, mint én. Az első pillanatától az utolsóig, amíg véget nem ér a bál, nagyon szép. Felemelő érzéssel tölti el az embert  látni, hogy a sok fiatal szépen, összeszedetten és illedelmesen tud táncolni, vidáman, örömmel élik meg ezt az  eseményt. Az első percétől, az utolsó percéig nagyon szép élményekkel gazdagodunk.

Mi a véleménye a végeredményről, az idei bálról?

Nekem minden évben az a legkedvesebb, amelyik épp az utolsó. Most számomra ez a legkedvesebb. Azt gondolom, hogy ebben az évben is egy szép, tartalmas, sikeres bált tudtunk szervezni a gyerekeknek, ami minden résztvevőnek egy örök emlék lesz. Mert végzős bál csak egyszer van. Vagy táncol, bálozik valaki, vagy ha nem, utána már soha nem tudja ezt bepótolni, bármennyire is szeretné.

Miben volt más az idei bál, mint a régebbiek?

Minden évben változnak a gyerekek, a táncstílusok. Mindig más zenével, tánclépésekkel, koreográfiával rendezik a tánctanárok. Most angolkeringőt, bécsi keringőt és palotást táncoltak a végzősök. Így mindig más élményt nyújt, de mégis mindig szép, megható.

Nem tudok olyan bált mondani, ami nem volt olyan színvonalú, amit elvárhatnánk magunktól. Minden évben a gyerekek olyan szépen hozzáteszik a maguk munkáját, hogy öröm nézni, milyen ügyesek.

Hogy érezte magát a bálon? Volt ideje egy kicsit kikapcsolódni, esetleg táncolni?

Nagyon jól éreztem magam az egész bálon. Természetesen táncoltam is egy keveset. Felkértek a tizenkettedikesek, és velük egy pár lépést el is jártam, hogy megtiszteljem őket, hiszen ők is megtiszteltek engem azzal, hogy felkértek. Ezért mindenkivel táncoltam egy kicsit. Sőt, van egy volt diákunk, aki évek óta visszajár a bálba, és mindig megkeres, hogy táncoljunk egyet. Úgy fogalmazott, hogy ez már „a mi hagyományunk”.

Vannak- e utómunkálatok?

Rengeteg. Rengeteg utómunkálat van. Kezdve azzal, hogy hétfőn vissza kellett pakolni a dobogósorokat, amiket át szoktunk vinni, hogy minél többen láthassák a táncot. A díszítéseket is vissza kellett hozni, vissza kell adni egy részét a dekorosoknak. A biztonsági szolgálattal meg kell beszélni, hogy történt- e (idén sem történt) olyan esemény, ami miatt a biztonsági szolgálat szakembereinek közbe kellett volna avatkozni. A számlák kiegyenlítése még folyamatban van. Be kellett jelenteni a Szerzői Jogvédői Irodának azokat a zeneszámokat, amelyek elhangzottak a bálon. Készültek fotók és videofelvételek a táncról, ezeket is ezután fogják még átadni, menni kell érte, az igények szerint sokszorosítani.

Meghatódik- e, amikor a tizenkettedikeseket látja a bálon táncolni?

Nemcsak hogy meghatódom, hanem egy kicsit még meg is könnyezem őket. Nagyon a szívemhez nőnek a 8 évfolyamosok, mert pici gyerekekből a szemünk előtt válnak felnőtté. A 4 évfolyamosok pedig azért, mert kicsi kamaszokból itt cseperednek fel, és ez az első felnőtt báljuk.

Köszönjük az interjút, és az egész iskola és a diákság nevében nagyon szépen köszönjük a bál megszervezését!

Nagyon szívesen! Bízunk benne, hogy jövőre is ugyanilyen színvonalon fogunk tudni bált szervezni.

—

BETHLENES ÖREGDIÁK AZ ÉV SZERVÁTÜLTETT SPORTOLÓJA

Interjú Bácsi Bernáttal

Írta: Dombóvári Nándor és Dora-Tóth Péter

Tíz  évvel ezelőtt csontvelő-átültetés mentette meg az életét, ma már Európa-bajnok és világbajnok asztaliteniszező, aki a Bethlen Gábor Református Gimnázium padjait koptatta diák korábban. Napjainkban Szegeden az ATSK-nál már nemcsak edző, hanem versenyző is. Nem is akármilyen: 2022-ben háromszor is első lett Oxfordban a Szervátültetettek és Művesekezeltek Európa-bajnokságán. Tavaly áprilisban Perthben pedig kétszeres világbajnok lett. Idén januárban a magyar sportújságírók az év fogyatékos csapatának választották azt az asztalitenisz párost, amelynek ő az egyik tagja.

Először is gratulálni szeretnénk eredményeihez!  Olvastuk, hogy nem Hódmezővásárhelyen született. Hogy került mégis ide?

Mi Mezőberényben laktunk, az Békés vármegyében egy most már nagyobb város, akkor egy falu volt. Édesapám és édesanyám elváltak. Elköltöztem édesanyámmal Hódmezővásárhelyre, ahol testnevelés tagozatos iskolába kerültem, mert már akkor is jó asztaliteniszező voltam. De ott nem fogadták el ezt a sportot, ezért onnan a József Attila Általános Iskolába mentem. Azután a Bethlenbe iratkoztam be.

Gyerekkorában miért a pingpongot választotta?

Egyszer elmentem taekwondo edzésre, de a szüleim elnézték az időpontot. Amíg arra vártam, hogy elkezdődjön a taekwondo, a teremben pingpong edzést tartottak. Jámbor Zoli bácsi, az első edzőm azt mondta nekem, hogy ha már itt vagy, ne menj haza, hanem fogj meg egy ütőt, és állj be a sorba! Hát így kezdődött a pingponggal való kapcsolatom, semmi tudatosság nem volt benne. Nem volt senki a családban pingpongos.

Meséljen a kezdeti sporteredményeiről!

Még válogatott szinten is voltam kamaszkoromban, csak én mindenféleképpen orvos szerettem volna lenni.  Akkor el kellett döntenem, hogy 14 évesen a KSI (Központi Sportiskola Budapesten) sportklubba megyek, vagy a tanulást választom.  Végül eldöntötte édesanyám, hogy nekem a tanulás az első, és ezért maradtam.

Voltak hosszabb kihagyásai. Ezek után milyen nehéz újra belekezdeni, mennyire érzi ilyenkor az ember elveszettnek magát?

Majdnem 9 évig nem játszottam igazából, mert a vásárhelyi klub megszűnt. Amikor alakult újra egy egyesület, megkerestek engem, hogy szeretnék-e ott gyerekekkel foglalkozni. A versenysportba meg úgy tértem vissza, hogy gyerekekkel játszottunk a bajnokság legalacsonyabb osztályában.  Egyszer, amikor mentünk Makóra, az egyik gyerek megbetegedett, és nekem kellett helyette játszani, hogy legyen valaki a csapatban. Akkor gondoltam, hogy megye 3-ban az könnyű lesz, aztán a három mérkőzésből elvesztettem kettőt. Ez így tovább nem mehetett, ezért újra elkezdtem edzeni. Ezután háromszor megnyertük az aktuális bajnokságot, de a hódmezővásárhelyi egyesület már nem akart az NB 3-ban játszani, és így kerültem Szegedre. Azóta már kilenc éve vagyok edző, és ott játszom NB 3-ban és NB 2-ben.

 

Mit szeretett csinálni a pingpongon kívül, milyen munkája volt?

Orvos szerettem volna lenni, de nem sikerült, nem vettek fel az egyetemre, mert lemaradtam első évben egy ponttal, második évben két ponttal. Én mégis az egészségügyben szerettem volna dolgozni, ezért sötétkamrás lettem, röntgenfelvételekkel dolgoztam. Azt egy évig csináltam, azután a kórház beiskoláztatott röntgenasszisztensnek, aztán még három évig képalkotó diagnosztikai asszistensként tevékenykedtem. Egészen a betegségemig dolgoztam a kórházban, azt hiszem 13 évet.

Edzői karrierjében mire büszke?

Major Endrére vagyok most a legbüszkébb, aki kerekesszékes, és a legutóbbi két paralimpián már kint volt, egyszer 5. lett, egyszer pedig 4. Idén megnyerte az Európa- bajnokságot. Neki én vagyok az edzője, és napi szinten játszunk egymással, meg barátok is vagyunk. Egyrészt erre vagyok büszke. A másik, hogy  az ATSK-ban egy edzői csapat alakult ki, most már két darab válogatott játékosunk van, akikkel mindennap foglalkozni kell, rájuk is nagyon büszke vagyok.

A transzplantáltak kategóriájában ki lehet jutni az olimpiára?

Nem, sajnos a szervátültetetteknek nincs külön kategória az olimpián. Nekünk világjáték van minden páratlan évben, és minden páros évben Európa-bajnokság. Semmilyen más verseny nincsen.

Számítottak az év fogyatékos csapata díj elnyerésére?

Mi gondoltuk, hogy az aranyéremmel bejutunk az első háromba, és mivel ott csak nekünk volt világbajnoki aranyérmünk, bíztunk benne titkon, hogy sikerülhet. A Nemzeti Sport lehozta a szavazatokat, amelyek szoros versenyről tanúskodnak. Ilyen szinte még a díj történetében nem is volt, de csak hét ponttal nyertünk. Nekünk ugyanis 691 pontunk volt, a második helyezett páros pedig 684 pontot ért el. A többi kategóriában nem volt ilyen izgalmas a végeredmény alakulása: a legszorosabb különbség is 150 pont volt az első és második helyezett között.

Úgyhogy szerencsére ez most így alakult. Én a párom miatt örülök neki, hogy elnyertük az év fogyatékos csapata címet, mert  Szendi János, akivel együtt játszunk, 31 éve van ebben a sportban. Ő már volt párosban mással pingpong világbajnok, és volt még több sportágban világbajnok, de még soha nem választották az év fogyatékos csapatának győztes tagjává.

Miért ajánlja a gyerekeknek a pingpongot?

A sport mindenre felkészít. Ha sportolsz, megtanulsz küzdeni, megtanulsz emelt fővel veszteni. Én sosem az a fajta voltam, aki kereste a kifogást, hogy miért nem, hanem inkább azt kerestem, hogy hogyan lehet a dolgomat megcsinálni, mit kell azért megtenni, hogy sikerüljön. Ez így volt a betegségemmel kapcsolatban is, hogy nem fogadtam el, hogy beteg vagyok, mai napig nem fogadom el, megyek edzésre; amikor el kell mennem kezelésre, elmegyek, de mindig a lehető leghamarabb kijövök. Próbálom normálisan élni az életemet. A transzplantáltak mottója, hogy a szervátültetés életet ment, és utána megváltozik az életed. De azt te döntöd el, hogy pozitív vagy negatív irányba. Én 14 éves koromban válogatott szerettem volna lenni, de nem voltam olyan technikai szinten. Soha nem gondoltam volna, hogy kell húsz év, és egy ilyen betegséggel én magyar mezben Európa-bajnokságot, világbajnokságot nyerhetek, amire egészségesként nulla százalék esélyem lenne. Így kaptam egy lehetőséget, és éltem vele.

Mik a jövőbeli tervei?

Nyilvánvalóan szeretném megvédeni a transzplantáltak között a világbajnoki és Európa-bajnoki címemet. Én mindig azt mondom, hogy címet védeni azt sokkal nehezebb, mint nyerni, mert most már tudják, hogy ki a bajnok, kit kell megverni. Én meg nem szeretném, hogy ez így legyen, úgyhogy készülök rá.

 

—

MAGYAROK A NAGYVILÁGBAN

Kittenberger Kálmán

Írta: Dombóvári Nándor

2024 Január 4-én volt 65 éve, hogy elhunyt Kittenberger Kálmán, híres vadász, író, Afrika-kutató. Ennek kapcsán írom munkássága summáját.

A helyzet persze nem egyszerű. 16 Afrikában töltött esztendő, több száz új felfedezett faj, sok tudományos írás. Megpróbáltam minél inkább utánajárni Kittenberger munkásságának. Elolvastam a barátja által írt művet: Fekete István: Kittenberger Kámán élete (1962). Továbbá megnéztem Tősér Ádám: Kittenberger-Az utolsó vadászat (2021) című filmjét is, de még így sem vagyok a Kittenberger-tudományok doktora. Már csak azért sem, mert a könyv maga is beismeri: nem fért bele minden, ami Kittenberger Kálmán.

Kittenberger Kálmán élete:

Kittenberger Kálmán magyar Afrika-kutató, vadász, író, a Nimród Vadászújság főszerkesztője 1920-48 között.

Léván született 1881. október 10-én, egy család legkisebb, nyolcadik gyermekeként. A természet szeretetét már gyermekkorában magába szippantotta, majd matematika-természettudomány-szakos tanár hallagatóként kezdett a Magyar Nemzeti Múzeumban preparálni. Később az erdélyi Tatrang faluban tanított, rossz anyagi körülmények között.

Ekkor történt meg első útja Afrikába, amit a jövőben még ötször ismételt meg. Az I. világháború idején öt évre hadifogságba került Indiába, majd szabadulása után nem sokkal a Nimród Vadászújság főszerkesztője lett. 1948-ban, amikor a rendszer ellenségének tartották, eltávolították a pozíciójából. 1956-ban rehabilitálták, azonban az újság főszerkesztői tisztségébe már nem tért vissza. Élete során számos vadászatról és afrikai kalandjairól szóló könyvet írt, valamint komoly gyűjtőmunkát is végzett. Számos vadat és madarat lőtt, és több száz új állatfajt fedezett fel, ebből kb. hatvanat róla neveztek el.

1958. január 4-én hunyt el, Nagymaroson, betegségben.

Sírja Budapesten, a Farkasréti Temetőben található.

Első útja Afrikába

Először Damaszkin Arzén, bácskai földbirtokos, vadász preparátoraként jutott el Afrikába, 1903-ban. Kenyából indultak el Ugandán keresztül, Tanganyikába (a mai Tanzánia Zanzibár nélküli része). Itt azonban elkapta a maláriát, és mivel fehér ember ezt korábban nem élte túl, Damaszkin és csapata hazament, őt pedig Afrikában hagyták.

Ő azonban csodával határos módon túlélte a betegséget, és mikor kicsit jobban lett, elkezdett preparálni, gyűjtögetni, nyelveket tanulni. Itt történt híres harca egy oroszlánnal.

 

Írói és tudományos munkássága

Kittenberger Kálmán 1920 és 1948 között a Nimród Vadászújság főszerkesztője volt, azonban az újságírás helyett inkább szelektált, és új tagokat gyűjtött. Könyveiben a vadászélményei és az állatok mellett néprajzi érdekességről is írt, melyeket útja során látott.

Rengeteg állatot lőtt le vagy csapdázott be, ezekből sokat preparált ki csapatával. Foglalkozott továbbá állatok befogásával, állatkertek javára.  Bár Kittenberger Kálmán elsősorban vadász volt, tudományos írásaiért, valamint az általa felfedezett állatokért (melyek elsősorban rovarok) nyugodtan nevezhetjük Afrika-kutatónak. Meg persze azért is, mert vadásztehetsége hatalmas lexikális tudással párosult. A Magyar Nemzeti Múzeum a sok preparált állatot feleslegesnek tartotta, ezért Kittenberger kénytelen volt más múzeumoknak is értékesíteni belőlük, így kerültek Oroszországtól Angliáig sok helyre a munkái.

Fekete István Kittenberger Kálmán barátja volt, ő írta róla a cikkem elején említett könyvet is, amely Kittenberger életén és munkásságán kívül hiteles képet ad a személyiségéről és anekdoták tucatját tartalmazza.

1904. június 11-én súlyos oroszlántámadás érte, amely után kénytelen volt levágni a jobb középső ujjának nagy részét.Ezt elküldte a Magyar Nemzeti Múzeum számára, akik azzal vádolták meg, hogy Afrikában csak vadászgat, ahelyett, hogy preparálna. Az ujjon jól látszott az arzén nyoma, amelyet preparáláskor használnak .

Kittenberger Kálmánnak sok nehézséggel kellett szembe néznie.  Élete végére azonban nemcsak világszerte, de országosan is, díjakat kapott, osztályok látogatták meg.

1958-ban, a halálának évében megnyitott Veszprémi Vadasparkot róla nevezték el.