„Az építészet megfagyott zene.”

— kõbe ontott anyagtalanság; tapintható szilárdság s formálódása közben lebomló és elomló lebegés; önmagának teret kérõ test s azt körbelengõ és kitöltõ szellemiség.

Épület – látható valójában, és láthatatlan, mégis jól érzékelhetõ, köréje rajzolódó szellemi aura.

1896-ban a fehér papír és fekete vonal horizontális síkjából a tér három dimenziójába került át a megrajzolt, megálmodott épület. Hatalmas tömbje tekintetet vonz; föltáruló kapuja bensõjébe hív; folyosója magába vezet; lépcsõje magasába emel s mélyébe von; ablakain át fény árad; falain ódon fák árnya leng; boltíveinek fölénk magasodó ritmusa léptek ütemét szabja.

S attól a pillanattól, hogy az épület benépesült, a benne elhangzó szavak „lélektõl lélekig” íveltek – legyen az az iskolaalapítók 18. századból odáig hangzó fohásza; legyen az reformkori eszméket valló és hirdetõ tanári szó a 19. századból; legyen az Németh László halkszavú bölcsessége a 20. századból; s legyen az tanár és diák mindennapos beszélgetése a 21.században. Mert a szó s a szóból áradó szellemiség összefûz, generációkká fûz, s generációkon át üzen. A tér által üzen az idő – s az idõn átívelve üzen a tér.

Ez az idõben – térben messzire nyúló üzenet egészült ki 1930-tól Bethlen Gábor fejedelem tanításával, szellemi örökségével még régebbi idõkbõl, a 17. századból. Bethlen Gábor fejedelem neve kötelez. Egymásra talált itt a fejedelem etikája és az épület esztétikája – mindkettõ méltóságot és tiszteletet áraszt és támaszt.

Név és épület együttese hívta életre a szót, Keresztury Dezsõ szavát, mely dallammal kiegészülve iskola-himnusszá nemesedett – eggyé fûzve múlt és jelen rétegeit.

Bethlen Gábor udvarában
fényes volt a lant, a kard,
pallosával,szép szavával
óvni, nevelni akart.
Százados nagy iskolája
õsfát hoz új virágzásra,
s nevel mûvelt, hû magyart.

– A múzsák nyájas szigetén

Ennek ad teret a gimnázium épülete – összekötve múltat és jelent.

Juhász Szabó Katalin