Kisné Kun Márta temetésén bethlenes közösségünk nevében, Máténé Kis-Rácz Edit kolléganőnk búcsúzott. Az elhangzott búcsúbeszédet ezúton tesszük közzé.

„Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” (Máté 5:8)

Mélységes fájdalomtól nehéz a léptünk. Megnyugvást kereső, de a megválaszolatlan kérdésektől háborgó lelkünk nehezen csillapodik. A búcsú, az emlékezés vonja körül szívünket. De hogyan búcsúzzunk, hogyan emlékezzünk….amikor az emberi idővel mért életben még nem volt itt az ideje. Mégis, a fájdalmon túl, felsejlik a bizonyosság: mindennek megvan a maga, elrendelt ideje.

Mindannyian emlékek sokaságával kapcsolódunk most össze. A megnyugvás közös reménységét hordozzuk, fájdalmunkat Isten elé helyezzük. Kérünk, Urunk, hogy szívünket tőled való békességgel, benned való bizalommal töltsd el.

Márti!….

Tanárként oly sok örömöt találtál a munkádban. Szerettek, megbecsültek a diákok, a kollégák, a szülők egyaránt. Többször voltál osztályfőnök, munkaközösséget vezettél, szívügyednek tekintetted a francia nyelv oktatását, az irodalom igényes művelését. Hosszú évek óta nem volt Bethlen-est a diákjaiddal előadott műsor nélkül. Nem létezett számodra teher az iskolai feladatok között. A székeden most is ott a szürke kardigán, a kis kék táskád, a könyveidet még Te rendezted sorba. Sokat fáradoztál azon, hogy tanító-nevelő munkádat még jobbá tedd. Számtalanszor láttuk, ahogyan az asztalodnál ülve, egy-egy korábbi munkádat átdolgoztad, kiegészítetted. „Hogy egy kicsit még jobb legyen!”-mondtad. Így, visszaemlékezve, mintha nekünk is útmutatást adtál volna: úgy dolgozzunk, hogy munkánk mindig egy kicsit még jobb legyen.

Ez az igyekvő törekvés volt életed háttérzenéje.

Szelíd szavakkal, őszinte tekintettel fordultál mindenki felé. Nem harsogtad, hanem tetted a jót. A jóság pedig szeretet. A kedves szavak lehetnek rövidek, könnyen kimondhatók, de visszhangjukban örökké élők. Így láttunk mi Téged, így hallottunk.

Utolsó osztályod ballagásán levelet írtál végzős diákjaidnak. Üzenetet küldtél, a velük közösen választott igét:

„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.” / Példabeszédek 4,23/

A szívünk igazi szándékai segítik meglátni az Istent. Ez a boldogság azoknak szól, akik egyszerű, őszinte cselekedettel tudnak szeretni. Ahogyan Te cselekedtél, ahogyan Te szerettél. A szeretet pedig reményt ad és vígasztal.

Erősen megpróbáltattál. Türelmes voltál, szelíd és mosolyogni tudó ember. Azt, hogy mit hordoztál magadban ezekben a nehéz időkben, mi legfeljebb csak sejtettük. Feléd fordultunk egy-egy halk kérdéssel, segítő szándékkal, apró kis üzenettel, hogy tudd, ott vagyunk neked. Tudtad, érezted. De elmondtad azt is, hogy a párod, a gyermekeid, a családod szeretete a legnagyobb erőd. A fájdalom mélységeiből az ő karjuk emelt fel és vont ölelésbe, újra és újra…

Azon az utolsó pénteken, amikor még együtt dolgoztál velünk, beszélgettünk egy kicsit. A küzdelemben kapaszkodót próbáltunk találni; bíztatást, megerősítést abban, hogy mindig csak az aznap és a következő nap nehézségeit szabad szem előtt tartani. A távolabbi napok bizonytalan, félelmetes súlyát elképzelni is nehéz. Apró lépésenként kell haladni előre az úton még akkor is, ha nem tudjuk pontosan, hová vezet…Milyen sokszor bíztattuk egymást! Azon a koradélutánon először mondtad azt, úgy érzed, számodra már az aznap feladatai is elég megpróbáltatást jelentenek.

Akkor egyedül léptél ki a tanári szoba nagy ajtaján. Még visszanéztél, emlékszem, mosolyogtál. A földi világban tett utolsó sétádra nem indulsz egyedül. Veled megyünk, csendesen köréd fonódunk, kísérünk a mindenható Isten végtelen szeretetébe. Eddig a szemünkkel láttunk Téged, Márti, ezután a szívünkkel fogunk.