Büszkeséggel adunk hírt Simon Ferenc Tanár Úr kitűntetéséről, amely a Magyar Művészeti Akadémia Elismerő Oklevele Pedagógus kategóriában. Gratulálunk, további sikeres munkát kívánva!
Simon Ferenc magyar szakos gimnáziumi mestertanár elismerése
Részlet Turi Attila, a Magyar Művészeti Akadémia Elnökének leveléből
„Tisztelt Tanár Úr!
Ezúton tájékoztatom, hogy a Magyar Művészeti Akadémia 2016. évben Elismerő Oklevelet alapított a művészetoktatásban kimagasló teljesítményt elért személyek, szervezetek tevékenységének kitüntetése céljából. A Magyar Művészeti Akadémia hatályos díjszabályzata alapján az elismerés pedagógusok, művésztanárok, művészetpedagógiai kutatók – természetes személyek –, továbbá közösségek és intézmények számára adományozható.
Örömmel tájékoztatom, hogy az MMA elnöksége 75/2024. (10. 15.) számú döntésével a Magyar Művészeti Akadémia Elismerő Oklevelét Pedagógus kategóriában az Ön részére adományozza a magyar és egyetemes kultúra értékeinek közvetítésében nyújtott több évtizedes kiemelkedő tanári tevékenységéért.
Budapest, 2024. október”
Hitvallás és vallomás a tanári hivatásról
Legfontosabb hitvallásom az apostoli: „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban…” Ez a hitvallás szakrális térben hangzik el. Irodalmi változata Babits Mihály fogalmazásában így szól: „Atyjafiáért számot ad a testvér: / nincs mód nem menni ahova te küldtél.” Vagyis eredendően nem az egyén határozza meg, hova megy, hanem az, aki küldi. Eredetileg nem akartam tanár lenni, és már negyven éve az vagyok. A hivatásválasztás fordulata középiskolás koromban következett be, amikor az irodalom, főképp a versek olvasása kezdett el érdekelni, ami minden mást kiszorított. A költők köteteit kerestem a könyvesboltban, azt kaptam a családtól, kértem a rokonoktól ajándékba, és az iskolában is leginkább csak ezzel foglalkoztam. Mindenképpen az irodalommal szerettem volna minden nap „az erősebb lét közelében” (Rilke) maradni, de hogy ez milyen pályán lehetséges, arról még nem volt határozott elképzelésem. Az később, már a pályára kerülve derült ki, hogy ez legjobban magyartanárként valósulhat meg. Ezért vagyok ma is tanár. Ahhoz, hogy irodalmár lehessek, tanárrá is kellett lennem. Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert szeretek a diákok között lenni, és minél többet átadni a művészetek és a tudományok iránti lelkesedésemből és szenvedélyemből, mert az emberi kultúra gazdagsága és mélysége a mai napig lenyűgöz és csodálattal tölt el. Szerencsésnek és boldognak vallhatom magam, hogy a vásárhelyi Bethlen Gábor Református Gimnázium gyönyörű és méltóságteljes falai között – immár harminckilenc éve – teljes egészében azonossá válhattam a tanárként való léttel, ahol hivatásommá és hitvallásommá is lett a tanárság.
Nagyon szeretek olvasni, és gondolkozni az olvasottakon. Nem emlékszem, hogy valaha is unatkoztam volna, vagy ne lett volna olyan nap, hogy ne gondoljak arra, mikor vehetem kezembe valamelyik könyvemet. Különösen szeretem az irodalmat, a verseket, a színházat, a zenét, amelyből ma már inkább csak klasszikusokat hallgatok, mert az mélyebben megérint. Összességében mi az, amit szeretek? A művészeteket és a tudományokat, az irodalmat, az elméletét és a történetét is, a hermeneutikát, a filozófiát, a teológiát, az isteni és az emberi szót, ahogy legkedvesebb tanáromtól, Imre Mihálytól tanultam; és a digitális kultúrát is, és a természettudományokból az átlagnál kicsit jobban a csillagászatot. Ám az ég csillagait leginkább csak innen, a szülőföldemről nézem, ahol nagyszüleim és édesanyám kopáncsi, kökénydombi tanyája állt egykoron, vagy gyerekkorom kertes családi házának udvara. Itt maradtam, nem vágyódtam el innen messzire. Szeretem Vásárhelyt, mert én itt vagyok otthon. Mert ez az én hon-lapom, ahol én hon-lakom. Ez az én háttérképem képzeletbeli arckönyvemben. Én ezt lájkolom. Mert szeretem a tanárságot, a diákokat és a Bethlen gimnáziumot, benne a könyvtárat és a könyveket. Mert az iskola fala nemcsak tégla és malter, hanem amivé növelve összeáll: szellem és lélek. A megértés és a megértetés, az érzelmi és az értelmi azonosulás gyakorlása, a közös közvetlen és átélt élmény az iskola és a tanárlét metafizikai összetevője. Ahogyan Ferencz Győző írja szép versében: „Én most is csak azért vagyok zavarban, / Mert tanítani műveket akartam, / És akkor, mit tagadjam, kiderül, / Az számít, aki velem szemben ül.” (Számozatlan otthonunk)
Tanári pályámon és szaktárgyam tanításában négy, értékrendet és mércét adó vallomás vezérel. Az első a Példabeszédek könyvének 18. részéből a 21. vers: „Élet és halál van a nyelv hatalmában, amelyiket szereti az ember, annak a gyümölcsét eszi.” A másik az utóbbi évek legnagyobb szellemi élményét adó, legmeghatározóbb szerzőjétől, a XX. század legjelentősebb filozófusától, Heideggertől származik: „A költészet a lét szószerű alapítása. Ezért az, ami marad, soha nem a múlékonyból meríttetik.” A harmadik Németh Lászlóé, ami Kajári Gyula montázsán a Bethlen Gábor Református Gimnázium olvasótermében is olvasható, ahol a szerző 1945 és 1948 között tanított, majd később is többször megfordult: „A tudás, érdeklődés: nem öncélú dolog, annak alkotókedvvé válva, az ország testébe kell beépülnie.” Három a magyar igazság, és egy a ráadás. Az pedig Kányádi Sándor fontos verse: „Aki megért / és megértet / egy népet / megéltet.” (Játszva magyarul) Számomra ezek jelentik és foglalják össze a tantárgy, a nemzetnevelés, és azon túlmutatóan: a létnevelés és egyben a létmegértés valódi, metafizikai céljait. Köszönöm a szép elismerést a Magyar Művészeti Akadémiának, az előterjesztőknek, és feleségemnek, aki mindig mellettem állt. Köszönöm minden tanáromnak, aki tanított, és minden tanártársamnak, akivel együtt taníthattam, és köszönöm összes tanítványomnak és diákszínjátszómnak, akivel találkoztam a negyven év alatt. Mert egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo Gloria!
Simon Ferenc
gimnáziumi tanár
A Magyar Művészeti Akadémiá a honlapján elérhető hír az átadó ünnepségről, a díjazottakról:
