„Az óra üvegharangja alatt”

„Az Iskola egy boldogabb, védettebb és igazságosabb világ az én szememben…”

(Németh László)

Bámulatos, hogy a szellem – legyen az olyan „tágteru”, mint Németh Lászlóé, hogyan valósítja meg szűkre szabott térben is önnön teljességét; hogyan képes korlátozottságában is a végtelenbe tágulni és tárulni; hogyan töri át a mások által kiszabott kereteket, s formálja át a szabadság belso törvénye által irányított szárnyalássá a zártságot.

„Vásárhelynek és gimnáziumának örök és jogos büszkesége, irodalmi és pedagógiai nemesi levele az a négy esztendo, ameddig Németh Lászlónak azílumot és munkatért adott…” Az író szelleme vásárhelyi óraadósága idején szukre szabott térben — az osztályterem párhuzamosai közé zárva; szukre szabott idoben- 45 perces tanórákon; és szukre szabott szellemi határok között tantárgyak keretében — teljesedett ki, rátalálva egy új minoségu, más felelosségu szárnyalás lehetoségeire. „A pedagógusi hajlam a Németh László-i írói pálya kezdettol lappangó törvénye; egész életét elborító szenvedéllyé, egyszersmind foglalkozásává is… Vásárhelyen, az ’óraadók királyságává’ válik”. A sziget-létre és sziget-térre korlátozott és kárhoztatott ember átértékeli a számára szabott teret, s a szuk tér kinyílik és megnyílik a szellem korlátokat szétfeszíto ereje elott, s új távlatokat nyer. A sziget megtalálja a maga Prosperóját, aki így vall a városhoz fuzodo viszonyáról: „Ellenségeim, amikor Vásárhelyre számuztek, a legnagyobb jót tették velem: olyan helyre vetodtem, ahol közel öt éven át úgy éltem, ahogy mindig szerettem volna.”

A város és a gimnázium számtalan formában és módon orzi az író egykori jelenlétének nyomát: érettségizo diákjainak dolgozataira írt tanári értékeléseit; búcsúzó diákjaihoz, a „Drága jó nyolcadik” leánytanulóihoz írt búcsúverseit; a vásárhelyi kútra írt üzenetét két diófatáblára vésve; Kossuth-díjának könyvtárunknak ajándékozott összegébol vásárolt könyveket. S rá emlékeztet a Ferenczy Béni-portré, a Szervátiusz Tibor-fametszet, a Kajáry-montázs, valamint Grezsa Ferenc, a szellemi társ-kolléga-barát Németh Lászlóról készített három kötetes tanulmánya.

Irodalomtanárként sokszor tudatosítom magamban, hogy a vásárhelyi Bethlen gimnázium még ma is igazi sziget – ugyan nem a számuzött szellem számára kijelölt tér, de a szellemnek valódi otthona. És irodalomtanárként ma is igaznak és igazoltnak érzem Németh Lászlónak a tanításról írt gondolatát: „Üljünk be együtt, tanár és diák — egymást tiszteletben tartva – az óra üvegharangja alá, s hasson az ismeret izgalma, illata.” Ugyanis az „óra üvegharangja” képes kiszabni magának elegendo helyet a térbol, s áttetszo és törékeny burokként körülvenni tanárt és diákot; akik számára föltárulhat az „ismeret izgalma”, mely átjár és átmelegít; s „illattá” válik – tárgytalan, megfoghatatlan vonzeroként hat, árad és fogva tart. Mindez 21. századi világunk szemkápráztató külsoségekben tobzódó, végtelen lehetoségeket megvillantó külvilágával szemben – dísztelen tantermek párhuzamosai által keretezett térben és kopott padsorok végesnek tuno perspektívájában; villódzó fényekkel és színes füstködökkel elkápráztató dübörgés helyett a kimondott szó lélektol lélekig ívelo csendjében; színes technikájú virtuális világokkal szemben fekete táblára fehér krétával írt betuk puritán egyszeruségével; a fiatalokat kiszámított és önzo hatásvadászattal megszólító, oket azonnali fogyasztóként megcélzó és tömeg-létre kárhoztató nagyvilág harsányságával szemben a Németh László-i szelídség és alázat: „…amíg tanár voltam, derült tekintetek verofényében dolgozhattam…

Ott ülünk egy üvegharang alatt, ami elszigetel minket a világtól, és… közben megtudunk valamit nemzetünk sorsáról, az egész mindenség szerkezetérol is… Az alatt a négy-öt év alatt, míg tanítottam, rengeteget dolgoztam, de nemcsak dolgoztam, rengeteget pazaroltam is… De a tanári pályában épp ez a gyönyöru: ez a pazarlás. Ez a legönzetlenebb pálya a világon: mert az, hogy egy tanár mit csinál, hány mikronnyival emelte meg nemzete muveltségét, ellenorizni nem lehet… A tanár, ha igazán tanár, állandóan ajándékozza magát. És ez az ajándékozás a gyönyöru ebben a pályában.” A szellem hangtalan áradása, a gondolat emelkedett csendje, a kimondott szó magasztos lebegése ünneppé avatja tanár és diák mindennapos kapcsolatát – így hordozva egyértelműen és a hétköznapokba beépítve Németh László szellemi örökségét.

Vallom és hiszem, hiszen hosszú évek óta nem-múlóan tapasztalom, hogy „Bethlen Gábor udvarában” létezik az „ismeret izgalma” és a „tanítás gyönyörusége, a tanárt és tanítványt összefuzo halk szeretet.”