Esemény naptár

h k s c p s v
 
 
 
1
 
2
 
3
 
4
 
5
 
6
 
7
 
8
 
9
 
10
 
11
 
12
 
13
 
14
 
15
 
16
 
17
 
18
 
19
 
20
 
21
 
22
 
23
 
24
 
25
 
26
 
27
 
28
 
29
 
30
 
 
 

Mai névnap

2017, június 29 - 09:12, Péter,Pál

Bejelentkezés

Földesi Ferenc nyugalmazott igazgató: Az egyháztól az egyházig

Földesi Ferenc nyugalmazott igazgató

Az egyháztól az egyházig

címû felszólalásából részlet, mely a 2004. február 3-án tartott félévi tanárkari értekezletünkön hangzott el

….Akinek szeme van a látásra, az láthatja azokat a törekvéseket, amelyek az egyházat vezették. Azokat a törekvéseket, vélelmeket, aggodalmakat és reményeket is, ame­lyeket a tanári testület képviselt az iskola jövõjére vonatkozólag, a tanulók, a diákság érdekeire, a szülõk érdekeire, és nem utolsó sorban a nevelõtestület érdekeire vonat­kozólag. Annyit azért el kell mondanom, hogy a hajdani fenntartó részérõl - én most csak így nevezem a város vezetõségét, mert tudjuk „Nomina sunt odiosa” - csak annyit mondok, hogy a fenntartó részérõl sajnos én nem tapasztaltam mindazt, amit itt a tanári testülettel kapcsolatban diákokról, szülõkrõl és tanárokról elmondtam. Az volt a benyomásom már a második tárgyalás után, hogy politikai érdekektõl motivált gesztus szándéka van az egyház irányában, és egy gaz­dasági megfontolás, hogy az egykori fenntartó megszabaduljon azoktól a fenntartási terhektõl, amelyek e nagy iskolával kapcsolatban terhelték az utolsó években. Emlé­keznek rá a tisztelt kollégák, Dányi József nagytiszteletû úr is, hogy amikor a gondolat érlelõdött és megfogant (ez 1987 volt, hogy az apriori állapotot talán most vissza lehetne állítani), akkor még az úgynevezett gimnáziumi fejkvóta bõségesen elegendõ volt az iskola fenntartására. Azután a kormányzati manipulációk és egyebek úgy alakultak, hogy már nem lett elegendõ, és ebbõl súlyos gondok támadtak, de errõl nem beszélnék.

Arról beszélek, azokra szeretnék emlékezni itt, akiknek el nem múló hálával tar­tozom. Elsõnek itt Szabó Ritát említem, mert tragikusan korán elment közülünk, másodikként fõtiszteletû Kocsis püspök úr nagy bölcsességét, emberségét, aki nemcsak az egyház történetét és hivatását, hanem azt a régi kálvinista igazságot is ismerte, hogy „Schola est seminarium ecclesiae.” És tudta, érezte, mit jelent az a fordulat, milyen kihívás az az egyházzal szemben is, és milyen kihívás mindenkivel, aki valamilyen módon részese.

Nem azért, mert a sorunkban van, hanem mert az igazság így kívánja, ugyanilyen hálával kell megemlékeznem nagytiszteletû Dányi József kedves barátom és feleba­rátom mindenkori együttgondolkodásáról, együtt talpalásáról. Hiszen jártuk sorba az eklézsiákat, hogy tapasztalatokat szerezzünk Békéstõl, Mezõtúrtól, Debrecentõl, Pá­pától, mindenhonnan, ahonnan lehet. A minisztériumban talpaltunk Kálmán államtit­kár úrnál. Dányi József vezetésével a presbitérium is nagy türelmet és felelõsségérze­tet tanúsított. Ezért hálás vagyok. Errõl én többet nem szólok, de engedjék meg, hogy szóljak valamirõl, amit fontosnak tartok kimondani, és tanúskodni mellette, mint élõ tanú.

1994-et megelõzte 1948 júniusa, amikor ez a több százéves kálvinista iskola az államé lett. Hogy ez történetileg hogy játszódott le, azt részletesen leírta Varsányi Péter István kedves kollegánk. Röviden és tömören én is le mertem írni a kék fedelû iskolatörténetben. Errõl nincs mit mondanom. Arról viszont van, hogy ami itt ekkor, és utána történt; az egy kicsit megválaszolja azokat a kételyeket, amelyek talán néme­lyekben megfogalmazódnak. Azt ugyanis, hogy ’94-ben nem puszta névcsere történt, pontosabban névcsere nem történt. Úgy kellene kérdeznem, hogy jogosan viselte-e az iskolaalapító nagy fejedelem, Bethlen Gábor nevét ez az iskola 1948-tól 1994-ig. Nemcsak merõ politikai-társadalomtörténeti változások adta véletlen hozta-e, hogy az „Áll.” rövidítést le lehetett venni az oromzatról, és elétenni a „Ref.”-et újra? Erre vagyok tanú. Nem mint tanár, hanem mint ennek az iskolának hajdani diákja.

Mi történt 1948-ban? Az, ami az életben, kedves kartársak, mindig történik. Mert úgy van az emberi társadalom, az emberi élet megalkotva a felsõbb bölcsesség által, hogy részben kényszerûségektõl, muszájoktól - hogy Ady szavaival éljek-, részben pedig Szókratész szavaival - foné tisz daimonion-tól vezéreltetik. Kettõs meghatá­rozottságában élünk. Ez a kettõs meghatározottság adott történelmi idõkben azt a kér­dést teszi fel az embernek, hogy mi az intranzigencia, mi a végsõkig kitartó állhatatos­ság, a belsõ autonómia elve. A kérdésre a választ a történelem megadta, és mindenki tudja. A következetes intranzigencia, - ahogy ezt Koppánytól, a Wesselényieken, Frangepánokon, Szegedi Kis Istvánokon keresztül Nagy Imréig mindnyájan tudjuk - a következetes intranzigencia a börtönnek, jobb esetben, a gályarabságnak, vagy a bi­tófának, mikor mi a divat, vállalása. A mártíromság. Ám „Az élet él, és élni akar.” Ezt nemcsak Ady mondta, mindenki tudja és érzi. Ha nem vagyok intranzigens, és nincs bennem a mártírok világától való szabadulni merése, akkor mit tehetek? Azt tehetem, hogy a körülményekkel számot vetek, amennyire muszáj, és a belsõ hangot, az er­kölcsi követelményeket, a kanti maximákat, kinek hogy tetszik, követem, amennyire csak lehetséges. Sõt, egy kicsit jobban is. Ezt tették az én kedves tanáraim, akiket név szerint is felemlítek abból az idõbõl. Ezt tette Gyáni Imre, Láng István, Körtvélyessy László, Szabó Imre, Imolya Imre, Sipka Sándor, Tornyai Sándor, Balogh Imre, Osváth Béla. Azt hiszem, minden tanáromat felsoroltam, aki engem tanított.

Mit tapasztaltam tõlük? Természetesen letették az esküt, nemcsak õk, mármint az államit. Letette Németh László is. Kiállítottam, megnézheti mindenki az esküok­mányt, ott van a Németh László Emlékmúzeumban. Köszöntek a geszlerkalapnak, mert geszlerkalapok mindig voltak, és mindig lesznek is. Ezt ne tessenek elfelejteni! Ha kellett, ha úgy parancsolták, kivittek bennünket a Kossuth térre a Rajk-per idején. Persze a jóérzésû diák az nem skandálta, hogy „Rajk és bandája, kötelet a nyakára”. De énekelni énekelt, hogy „Sej a mi lobogónkat fényes szellõk fújják”. Még hitte is, hogy „éljen a szabadság”, és remélte, hogy szabadság talán lesz. A tanáraink között is voltak, akik remélték. Csak most éppen sötétedik. De nemcsak ilyen kötelmek voltak. Sztálin elvtárs 70. születésnapjára az énekteremben - ott volt az akkor még a második emelet utolsó tantermében, oda még befért az egész iskola - meg kellett tenni mindenkinek a felajánlást. El lehet olvasni a tanárkari jegyzõkönyvekben, meg is tették. Hogy pl. Tölcséry tanár úr is az élenjáró szovjet szerzõ mûveibõl a földrajz és történelem tanítási módszereit tökéletesíteni fogja.

Na de ezzel nincs befejezve a történet. Ott van a legfontosabb, ami a tanár rendelkezésére áll, az a bizonyos „üvegharang”, a tanóra, amirõl Németh László gyönyörû szavakkal beszélt itt ’68 októberében, és le is írta többször. Mit hallottunk mi ezektõl a tanárainktól ezeken a tanítási órákon? Nem voltak egyedül, mert a tanár sosincs egyedül. Nem „Én” vagyok és a „gyerekek” vannak, én csupán közvetítõ vagyok. Az emberiség legnagyobb szellemeinek közvetítõje, ha úgy tetszik õk az én fõnökeim, és nem a gesslerek. A Platónok és a Kantok, a Homéroszok, Danték, Shakespeare-ek, Petõfik, József Attilák, az Eukleidészek, Gaussok, Newtonok. Nem akarok semmilyen szakost megsérteni, de az ismereteim fogyatékosak. A Lamarckok és a többiek, ezek a tanárnak a partnerei és fõnökei, és õket közvetíti azokért, akikért az iskola van, a diákokért. De nem a diákokért csupán, hanem egy közösségért, egy családért, egy városért, egy hazáért, és az emberiségért. A mi tanáraink, ha jött a szakfelügyelõ, (ma már ez ismeretlen - mert Gazsó kiirtotta, nem biztos, hogy helyesen) akkor eljátszották azokat a kis játékokat, amiket a szakfelügyelõ elõtt el kell játszani. Ha mélyszántás volt napirenden, akkor a mélyszántásról is volt szó, ha a tejbeszolgálta­tások, akkor a tejbeszolgáltatásról is volt szó az órán, de ha a szakfelügyelõ elment, aztán folytatódott a tanítás úgy, hogy ezek az elõbb említett nagy szellemek szóltak hozzánk a tanáraink közvetítésével.

Nemcsak õk, szóltak a tanáraink az egyéniségükkel, az emberségükkel, a gesztusaikkal, a példájukkal. És szólt a könyvtár. Itt volt a nagykönyvtár, és bár Révai elvtárs valamikor egy indexet is útjára bocsátott - nem tudom, hogy személy szerint õ-e, nem akarom a sírjában háborgatni. De arra emlékszem, mert famulusa voltam Tölcséry ta­nár úrnak, a könyvtár õrének, hogy ki kellett volna selejteznünk, nem tudom, miért, Jókainak a Szabadság a hó alatt címû regényét, nyilván azért, mert valakik úgy gon­dolták, hogy az oroszok érzékenységét sérti az, ami abban a regényben van. Tölcséry tanár úrral úgy oldottuk meg az indexelést, hogy a duplumokat szépen beszolgáltat­tuk, és egy-egy példány pedig felkerült az Olümposzra. Simon tanár úr ott õrzi még, remélem továbbra is. A kezünkbe adták a tanárok a Nyugat bekötött számait 1908-tól, ott volt a Protestáns Szemle, ott voltak a klasszikusok, ott volt Karácsony Sándor, ott volt Németh László. A fogékony diák kezébe veszi, elolvassa és tudja, hogy hova tegye a világot, amiben él, és tudja, hogy hova tegye magát. Ezt a szellemiséget kap­tuk mi örökül tanárainktól. Hogy ezt mennyire tudtuk mi a továbbiakban képviselni, végigvinni, arról szerénytelenség lenne beszélni.

Semmi sem tökéletes, mi emberi alkotás. Természetesen voltak megalkuvásaink, voltak bûneink, hibáink, de azt hiszem, hogy a legfontosabban, abban teljesítettük a hivatásunkat. Õriztük a magot a hó alatt. Ez a mag megvárta az Igaznak sarjadását.

Kartársak, ezt a szellemiséget vigyék tovább. Vigyék tovább az iskola nemes hagyományait. Ezekrõl én annak idején sokat beszéltem, hogy mik ezek, nem sorolom õket. Arra azonban a fiatalokat figyelmeztetem, hogy nem minden hagyomány, ami régen volt. A régi idõben is volt, mint a maiban, és minden idõben elvetendõ, rossz, elfelejteni való, és ha a hagyomány üres formává válik, akkor nem ér semmit. Az a hagyomány a fontos, ami a jelent és a jövõt szolgálja, ami a legnemesebb és a legidõtállóbb. Csak egyet említek ezek közül. Ennek az iskolának mindig voltak a tanári karában olyan élesztõ kovász természetû emberek, és mindig voltak hozzá tár­sak, akik tudták, hogy meg is kell újulni az iskolának a tanításban, a módszerekben, eszközökben, sok mindenben. Garzó Imre megteremtette a fizikai szertárat. Nem azért, hogy ott gyönyörködni lehessen, hanem hogy a fizikát ne prelegáló módszerrel tanítsa, hanem vezesse be a kísérletet is. Azóta is ezt csi­náljátok. Bodnár Bertalan létrehozta a természetrajzi gyûjteményt. Szathmáry Lajos, aki a múlt század legnagyobb tanáregyénisége az én hitem szerint a Bethlen Gábor Gimnáziumban, követte a kor legnagyobb szellemeinek törekvéseit. S amit õk csak elgondoltak - Móricz, Németh László - a szegény paraszti gyerekek felkarolását és tanítását, õ meg is valósította. Megcsinálta a tanyai tanulók otthonát. Olvasható ez az Égetõ Eszterbõl, és Móricznak a híradásaiban. De nemcsak ezt: szabadegyetemeket parasztfiataloknak, diákszínházat és még sok mindent. Annak idején Sipka Sándorné itt hozta létre a kartársak segítségével az ország elsõ nyelvi laboratóriumát. Az olyan volt, mint Curie-éknek a fészere, nem hasonlítható azokhoz a pompás berendezésû nyelvi laboratóriumokhoz, amelyek manapság vannak, de tudta, hogy ez az idõk sza­va. Voltak kollégáink, akik melléálltak és csinálták, és megpróbálták. Az iskolának mindig reformokra van szüksége. Reformot ne várjanak föntrõl, az uraktól, mert nem kapnak. Nincsenek sajnos ennek a kornak –legalábbis ilyen öregember pesszimiz­musával, netalán tisztánlátásával úgy látom – hogy nincsenek Eötvösei, Trefortjai, de még Klebersberg Kunói sincsenek, és talán a közeljövõben nem is lesznek. Na de nem az a fontos. Az a fontos, amit önök csinálnak, és ne feledkezzenek meg arról a nemes, hazafias szellemrõl, kicsit kálvinista, nyakas hazafias szellemrõl, ami ezt az iskolát mindig áthatotta, és arról sem, hogy utána nyúlt segítõ kézzel a szegény tanu­lóknak, az elesetteknek, a tápintézettel, a tanyai tanulók otthonával. Sokféle módon, ösztöndíjakkal, jó szóval, jó tanáccsal, tanári melléállással. Ezek az iskola legnagyobb hagyományai, és ezt kövessék, ha szabad ezt kérnem Önöktõl.

Mit kívánhatok önöknek a jövõre? Csak azt, amit iskolaépítõ Atyáink négy sorban, két sarkú versben, annak idején az aula kövére írtak, csak azután az ’50-es években fel kellett törni, de újra felírtak és a falon ott olvashatják, és remélem olvassák is:

„ Áldás legyen e ház minden kövén, szögén.

Áldás azon, aki átlép a küszöbén.

Áldás szálljon ezen helyrõl a határra,

Messze vidékre, és az egész hazára.”

Képgaléria

 

Pályázatok

 Bethlen Gábor Református Gimnázium

Akkreditált Kiváló Tehetségpont
azonosító száma:

TP 150 003 834